Miért járnak az emberek még színházba? 

Leírta ezt a mondatot két felvonás közötti szünetben ácsorogva ülve vagy inkább ülve ácsorogva a székénél egy papírdarabra, amit elnyűtt táskájában talált és közben elcsodálkozott a saját írásán. Az egyes széken ült így felesleges lett volna kényelmesen elhelyezkednie míg mindenki a büfé környékén és a női mosdó előtt töltötte a szünet 15 percét. Régen nem írt kézzel, szinte már csak számítógépet vagy mobilt használ, papírra csak szavakat szokott firkantani, meg telefonszámokat. Az ujjai megfeszülnek, érzi ahogy az ujjbegyei is rászorulnak a tollra. Görcsösen fogja, nem tudja, nem emlékszik hogyan is kell ellazítani. Különösen a hüvelykujján érzi a nyomást, ahogy koncentrál már azt is érezni véli ahogy az ujjbegyének belső részén elkezd nőni egy bőrkeményedés

Ha újra papírra vetné a gondolatait, mint még pár évvel korábban is mennyi idő alatt fejlődne ki az a bőrkeményedés és mennyi idő alatt hozná újra formába a kézfejét? Formába hozni amúgy se ártana úgy összességében is magát. Szétcsúszott, lassan de biztosan. 

Felhívjuk Robit? Hátha megy gombászni...

Zsolt naiv kérdése sok mindent elárul róla. 38 évesen ennyire távol lenni a valóságtól és a körülötte zajló drámától egyrészt csodálatra méltó naivságra másrészt egy elképesztő figyelmetlenségre utal.

- Akkor estére biztos a ház előtt lesznek a cuccaink. - kacagott Kriszti

-Szerintem ne kockáztassunk . - és elindultak a forrás felé.

Kriszti gyors sétáinak színhelye volt még mikor kutyás volt. Pinka, a vadászkutya keverék imádott a patakban ugrálni, majd felrohanni a meredeken. Ilyenkor kitört belőle a vadászösztön, amit a városban kordában kell tartania. Vadul szimatolt leszegett, dacos fejjel, látszott rajta az öröm ahogy elkapott egy-egy szagnyomot, hiszen erre a szarvas és vaddisznó is állandó lakó.

Most kettesben sétáltak, Zsolt és Kriszti. Ismerték egymást már időtlen idők óta. Zsolt elfogyasztotta Kriszti több barátnőjét is hosszabb-rövidebb idő alatt.Őket most a hely szellem kötötte össze. Mindketten szerettek a Dunakanyarba barangolni. A természet,a  hegyek,a  Duna szépsége idillinek mutatkozott ilyenkor. A falu kocsmái pedig olcsónak és barátságosnak. Budapest kutyaszaros utcái meg olyan hamisnak, hogy nem is értették miért szeretnek ott lakni az emberek.

Ez persze nem maradhatott mindig így. Kriszti két hónapja kényszerült ágyrajárónak a barátnője kanapéján. És azóta még közelibb megfigyelője lett Robival folytatott huzavonájának. Kriszti őt csak egy zsebmacsónak tartotta, bár néhány éve ő is belekeveredett egy afférba a férfival. Még nem tudta, hogy akkor ezzel egy szerelmi háromszög egyik szögét is lestoppolta.

Barátnője, Barbi már négy éve él Robi bűvkörében. Persze ez a bűvkör nem tette vakká, vagy rózsaszínűvé a látását, inkább amolyan barátság extrákkal kapcsolat volt sok szexszel és még több veszekedéssel. Mindketten ragaszkodtak a függetlenségükhöz és a szerelem érzése mindkettejüket máshogy és másként érte el. És előfordult olyan is, hogy az érzés más iránt lobbant fel. Összességében szerették egymást, ez nem volt kétséges, de sosem jutottak el addig, hogy egy párrá álljanak össze.

Krisztinek is egy olyan pillanatában sikerült belefutni a férfiba, mikor Barbara másért rajongott és tervezgette egy valóságos kapcsolat egy olyan férfivel aki felvállalja. Ő akkor azt hitte -hiszen Barbara azt akarta ez látszódjon- hogy Robi és barátnője között sosem volt más csak barátság és egymáshoz való ragaszkodásuk csak szexen alapul, ami jó pár hónapja megszakadt. És hogy ezt ő elhitte az is naivság volt vagy inkább ostobaság, mint később kiderült. A biológiának is lehet egy fekete pontot adni, mivel libidója nagyban befolyásolta azt a bizonyos estét, no meg a házipálinka. Szóval a zsebmacsó szép, izmos karja elvarázsolta. Ez szó szerint értendő. Lehet érdemes megemlíteni, hogy a kar gazdája nem egy férfiszépség. Se nem jóképű, se nem különösebben kedves modorú, mégis ő volt a mazochista nők ideálja, a megmentésre érdemes hős. Ő, aki keveset beszél és a hangja keserűséget rejt, aki ha iszik hangos lesz és kanos. És minden nőt Bogaramnak hív.

Kriszti a második kupica pálinka után kívánta meg, mikor ittak és kártyáztak Barbaránál. Közben ők az alkohol hatására szolidan flörtöltek, aztán egy pillanattal később a férfi felemelte a kezét, hogy megvakarja a nyakát, a póló rövid ujja felcsúszott közben így szabad betekintést adott a felkari hajlító izmok munkájának. Ahogy a pólóból kivillant a bicepsze Krisztit kirázta a hideg. Ennyi elég volt, hogy megkívánja a férfit. 

Ez akkortájt történt, mikor Zsolt vendégeskedett azon a kanapén, amin most Kriszti és azután, hogy Barbarával rájöttek rövid románcuk rossz ötlet volt, viszont Zsolt nem tudott elszakadni a háztól és a falutól, így ottmaradt albérlőként. Robi, akivel a viszony ezt megelőzően is folyt, sosem hitte el, hogy ők ketten már csak barátként laknak együtt. Külső szemlélőként valóban nehéz volt elfogadni ezt, főleg hogy mindenki számára ismeretes volt előéletük.  

Kriszti érezte, hogy Robi flörtölésében a féltékenység munkál, de hát olyan szép volt az a bicepsz és olyan erős a pálinka, hogy gyorsan túltette magát ezen. Annyi lélekjelenléte még volt, hogy a kártyázást követő táncikálás közben megkérdezte Barbarát, mi lenne ha.... Majd a beleegyezés után spiccesen dőlt bele Robi izgató karjaiba. Abban a pillanatban szentül hitte, hogy működhet ez így. Az így azt jelentette, hogy Robi Barbarát szereti, Barbara valami ismeretlen, távoli pasiért rajong, ő meg csak élvezi egy kicsit a szexet a zsebmacsóval. De persze nem működött.... 

Ma egy elég komplex rémálmom volt. Felnőtt életem sok nyomasztó momentuma egyszerre szerepelt benne.

Valahol a Vas utca - Rákóczi út környékén volt egy nagy, nem hatalmas de méretes pincehelyiség. Azt béreltük anyámmal, ott laktunk. de még friss volt az egész. Láttam kívülről a pincét üresen, mint egy fotót az ingatlanos hirdetésekben. Aztán láttam berendezve. Anyukám régi szekrénysorával, amit 3 éves korom óta ismerek és még mindig megvan és ő nagyon utálja. Mégis mellett barátságos a hangulat, talán már nem is Pesten vagyunk, már nem is annyira pinceszerű, már igazából szegényesen kedves, amolyan tengerparti boho chic feeling árad belőle. Hogy mégis hogy lehet ez, azzal a szekrénysorral rejtély, lehet az agyam instagramos szűrőket használ.

Aztán valahogy átmegyek egy másik ilyen helyiségbe, egy közeli utcába. Ki tudja miért? Az egy munkahely, ott van életem második normál munkahelyének főnöke. Tudni kell imádtam ott dolgozni, 24 évesen kezdtem és  31 voltam mikor kirúgtak. Váratlanul, megalázóan a válságra hivatkozva. Addig nekem nem munkahely volt, hanem az életem, ott voltak a barátaim, nem kellett kérni, hogy bent maradjak, mert ott éreztem magam a legjobban. Velük töltöttem a szabadidőm, velük nyaraltam. Persze voltak mások is mellettem, de a fősorod AZ volt. Mai napig nem tudom miért én voltam az első számú választás. A nőnek ezért köszönhetek egy idegösszeroppanást és egyéb hozadékait. Utólag, kívülről látom hogy nem volt egészséges ez az életvitel, de akkor és ott nagyon boldog voltam. Úgy emlékszem... Nyilván az a legrosszabb, hogy én onnan valóban a klasszikus értelembe vett lefelé irányba buktam, míg mások, köztük a nő is inkább a felfelé irányt találták meg. És ennek már 10 éve. Most már tudok mosolyogni mikor találkozunk.

Szóval ott volt ő is a pincében, ahol nagy asztalok voltak mindenhol, amolyan hektikus irodának látszott. Nagy nyüzsgés, viháncolás. A nő éppen mérgelődött egy dossziéval a kezében, hogy nem tud dolgozni ebben a zajban, én meg felajánlottam hogy átjöhet hozzánk közel van, hely van és csönd is van. 

Közben egy másodpercre bevillant egy kép egy másik munkahelyem szereplőjével. Ahogy Irénke a tárgyalóasztaltól összeszedi a dossziékat és csinos szoknyában fordul a saját íróasztala felé. Még visszatáncol egyszer, mert otthagyott valamit. Én ezt egy másik íróasztal mögött ülve látom. Az volt az első helyem abban az irodában. Három asztal volt, Irénkéjé volt a középső. Ott klasszikus aktatologató voltam reggel 8-tól fél6-ig. Voltak pillanatok mikor ültem csak néztem ki a fejemből és közben azt éreztem ahogy múlik el felettem az idő. Pergett a film a szemem előtt és én nem voltam a szereplője. Néztem Irénkét, aki akkor volt olyan 37-38 talán, én 32 és azon gondolkodtam, hogy nem akarok ilyen életet mint az övé. Eltelt pár év mégis azon a helyen, Irénke betöltötte a 40-et. Egyedülálló nő, aki az anyjával lakik, mindig tipp-topp az öltözködésében és új hobbijának, a fitnessznek köszönhetően kirobbanó formában van, ahogy ezt a férfi ügyfeleink mindig észre is veszik. És újra elmerengek rajta, magamon, ahogy eszi az aznapi fehérjeadagját és akkor felállok. Már nem az asztaltól, hanem a cégtől. Láttam magam előtt a jövőm. Leszámítva, hogy én fiatalon sem voltam olyan csinos és kisportolt mint ő. Azt éreztem ez az utolsó lehetőségem hogy felálljak onnan, mert 40 évesen már nem itt akarok lenni. 

Elmondhatom, hogy nem is ott vagyok. Itthon ülök hétköznap délelőtt 11 órakor egy fürdőköntösben, mocskos hajjal, mert éppen megint nincs munkám és kezd a depresszió elhatalmasodni rajtam. És a 40-et már én is elhagytam. Jó csere volt, mi?

Visszatérek a saját pincénkbe. Kiderül, hogy végrehajtók voltak míg én távol jártam. Elvittek mindent, kezdek kétségbeesni. Nézem az üres, szabálytalan fehér meszelt falakat. Keresem anyám szekrénysorát, mert azt nem volt joguk elvinni. Hogy mást miért az nem derül ki, az sem hogy miket vittek el. Átlépek egy másik szobába, ott van, a cuccaink meg felhalmozva dobozokban, ide-oda akasztgatva. Fura most így belegondolva, ahogy rendeztem vissza egyáltalán nem tűnt kevésnek. A pakolásnál már felbukkan egy pár is, akik a szoba másik felét kezdik el belakni. Fogalmam sincs kik ők, de mintha ismerném őket. Most az arcukra sem emlékszem. Mindenféle tákolt szekrényeket, polcokat húzogatunk. Nekik az egyik sarokban a földön van egy matracuk, a köré építik az életüket. Én átlósan szemben kezdem el kialakítania  kuckómat. Ami már inkább bunkernak hat, szekrényekből, egy doboz formát képeztem, ágyra nem emlékszem. Csak arra hogy a szekrények tetején rengeteg anyósnyelv van, vagy 5-6 cserépnyi. Meg egy 140 cm-es másik nagy zöld növény, amit éppen próbálok rábeszélni a párra, hogy az ágyuk mellett milyen jól elférne. A pasi nem akarja, az ágyban fekve irányítja a csajt, mit hová tegyen. Prolinak hat, aki a nők fölöttinek érzi magát, nem bántón, nem bunkón, de éreztetve hogy ki az úr a háznál. Valami hatalmas varászgömb tévét szedünk elő egy sarokból. Piszok sok helyet foglal, ronda is. Régi, nyír színű forgácsolt bútorlapokból összetákolt szekrényszerű bútorban van. Látszódnak az utólagos fűrészelés nyomai. Azt húzzuk a földön, hogy helyet keressünk neki. És a többi homály.... elszállt a történet ezen része.

Tengerparti kisváros, vagy inkább valamivel nagyobbacska város. Napsütés, melengető, de nem izzasztó. Olyan délután 4-5 körül lehet, mert még süt a nap, de már nem tűz. Egy patak, vagy folyó választja ketté a várost. aprócska hidakon lehet átkelni, mint Velencében. Vissza kell találnom. Talán a pincéhez, de nem tudom biztosan, csak hogy ott van anya. Vár rám. A környezet folyamatosan változik, de sohasem nyomasztó. Nő vagy csökken a mérete, az aprócska hidakból nagyobbacskák lesznek, már autók is elférnek rajtuk. Én bolyongok az utcákon. Összegyúrva megjelenik az eddig tapasztalt összes tengerpartí város, ahol jártam. Egyik pillanatban oldalra fordulva egy széles parti plázst látok, magas pálmafákkal. Nyugodtan elegáns, de nem annyira mint egy francia riviéra, inkább mint egy menőbb horvát partszakasz. Aztán szűk kacskaringós utcákon találom magam, nagy súlyos kövekből épült házak szegélyezik. Fekete ruhás, varjú tekintetű, fejkendős asszonyok jönnek szembe. Itt már többször jelez a telefonom, hogy ébresztő van, ezért jobban elkezd beszűrődni a külvilág. Apró boltok előtt megyek el, ahol szőnyegeket kapni, meg festéket, meg mintafestőt, vagy mi is lehet az ott a kirakatban. Szivacsból van kivágva. Mindegy is. Aprócska boltok, hívogatók, még meg is fordul a fejemben, hogy itt kell bevásárolni, szólok majd anyának jöjjünk ide vissza.

Útbaigazítás kérek, valahogy mindig a rossz parton vagyok. A cirkusz felé kellene mennem. És sajnos itt már egyre gyakrabban tér vissza a szundi üzemmódból a mobilom. Csak foszlányok vannak. A cirkusz mint gyerekkoromban, a klasszikus piros festékes, magas, csíkos sátras. Nem az a vándorcirkusz féle, amivel a legtöbbször találkoztam, nálunk kint a réten, hanem amilyennek a Fővárosi él az emlékezetemben, összekutyulva pár filmbelivel. Nagyvonalú, tiszta, piros-fehér és nem tudom mik azok a hatalmas piros vasoszlopok, szerelvények , de ott magasodnak a folyópart egyik oldalán. Már szürkül és kigyúlnak a fények rajta. Rengeteg lampion, fényfüzér,de még nem ezek a kínai olcsó ledes izzósak, hanem a klasszik villanykörtés. A sétányon is végig fényfüzérek. És most már nem tudom melyik része volt az álom és melyik a képzeletem. Annyira emlékszem még, hogy ez a látvány nyomaszt, ellentétben a városi kóborlással, amit élvezek. Nyomaszt a cirkusz gondolata is, a torkom összeszorul. Nem tudom mi az amitől félek, most sem derül ki.

Mint egy nyúlós iszap húz vissza többször ez az álom, jóval túllépem az alvásra szánt időmet. Édeskeserű. Ez van a számban és ahogy írom ezt ahányszor beugrik a cirkusz enyhén összerándul a gyomrom. Ez érdekes, életemben talán egyszer vagy kétszer voltam gyerekként és úgy maradt meg bennem hogy utálom, de hogy miért arra nem emlékszem. 

Azt hittem ha leírom elszáll, de még mindig bennem van az érzés. Nosztalgikus, nyomasztó, keserédes....

Erős röhögőgörcs tör rám az asztalnál.

Nálunk nyoma sincs az ünnepeknek. Nem. Hazudtam. Van nyoma, van műfenyő, meg tradicionális kaja, meg terítő a kávézóasztalon a számos sütistálca alatt. És ennyi. A bátyám ugyanolyan bunkó mint általában. Büszke paraszt kívülről, neurotikus drogos amúgy. Anyám főzéssel kompenzál mindent. Főz és töm. Majd leül és vagy tv-t néz vagy az új kisbarátjával, a netbookkal játszik. Megszólalni felesleges, a bátyám azonnal beleköt, szerinte minden marhaság amit mondok. Persze valamit tényleg félremagyarázok, vagy csak egyszerűsítem a mondanivalóm, magam sem tudom. Tényleg nem lényeges, anyuval próbálok beszélgetni. Két napja vagyok itt, talán most próbálkozom másodjára. Lekicsinylően üvölt a másik szobából, hogy honnan ismerek ilyen okos embereket. Hogy milyen baromság amit mondanak, majd fejtegetésbe kezd. Nem tudom miről mert anyámmal addigra már némán a tv-re meredünk és úgy teszünk mintha véletlen lett volna, hogy egyáltalán megszólaltunk.

Az estebédnél mind a hárman leülünk az asztalhoz, semmi teríték, a csupasz asztal, széttolva a rajta lévő cuccok. Gyümölcs, ahogy megjött a piacról, kenyértartó, rajta egy újabb kosár még két kiflivel, savanyúság, ami tegnapról maradt kint. Az egyedüli flanc a karácsonyfás szalvéta. Anyu gyorsan perdül be a leves melegítése közben a szobába, ahogy eszébe jut. Nyomokban még elkapja az ünnepi hangulat. Nyikordul a bárszekrény az öreg szekrénysorban és a szaloncukrok végtelen hada alatt kikandikál vagy három karácsony elfeledett szalvétája, meg néhány nyulas is. Ahogy a villák alá teszem látom, hogy a tavalyi lekváros süti maradéka rászáradt, de nem szólok, inkább csak befelé hajtom, senki nem fogja észrevenni.

A bátyám kinyúlt alsógatyában és koszos kapucnisban mászik elő a felszólításra, hogy jöjjön az asztalhoz. Felraktam az asztal fölötti polcra egy karácsonyi égősort, ami roppant idegesítő módon villogásba kezd. Fagyottan meredek a tányéromra és csak lapátolom a húslevest. Szeretem. Én sosem főzök, nem vagyok nagy leveses, de anyuét mindig nagyon várom. Most sem kell csalódni, igazi szép aranysárga zsírpöttyök vannak a tetején, kapirgálós tyúkból főzte, jó kis csigatésztával.

Mikor délután főzte ki a tésztát elkapja a nevetés és kérdezi: Emlékszel mikor a hörcsögöd ellopta az összeset? - Valami felvillan, de nem tudom összerakni. - Még a régi lakásban, mikor a nagyszobában közvetlenül az ajtó mellé terítettem, amíg kimentem eltűnt a tálaló kistányérból a csigatészta nagy része. Ott kerestük, nem értettük mi történt, később vettük észre hogy a hörcsögöd begyűjtötte és szépen végigpakolta a ruhásszekrény alját vele. Hogy miért pont a tészta kellett neki rejtély.

Langyos, de nem zavar. Anyám befejezi, jólesően simogatja a hasát, szép nagy kerekre nőtt az évek alatt. És ahogy elégedetten hátradől egy akkorát böfög, hogy kint a kutyák verni kezdik az ajtót. Még bátyám is felnéz, poénosan megjegyzést tesz. És ez az a pillanat, ahogy belőlem kitör a röhögés. Nem tudom abbahagyni, folyik a könnyem, szaggatva veszem a levegőt, érzem, hogy ez már irányíthatatlan. Feltör az egész napos görcs, hogy úgy ülünk ott mint idegenek. Jólesik, elmerülök benne, eltakarom a szemem is, hogy kiélvezzem minden mozzanatát. Majd levegőhöz jutva felpillantok. Ők ugyanúgy ülnek és esznek, mintha láthatatlan lennék. Mintha csak egy filmet néznék, egy piszok unalmas jelenetet, ahol a fiú odafordul az anyjához és annyit mond: Kérsz uborkát?

A válasz nagyon egyszerű. Ez egy poén volt. Kellett egy szám, egy közönséges, nem túl nagy szám, és én választottam egyet. Bináris számrendszer, 13-s számrendszer, tibeti szerzetesek mind teljesen lehetetlen ötletek. Ültem az asztalomnál, bámultam ki a kertbe és arra gondoltam, „a 42 jó lesz”, és legépeltem. Történet vége.